Portré

Tovább folytatódik a 100 éves szerencsi csokoládégyár interjúsorozatunk, hiszen a város újkori történelme szorosan összekapcsolódik a gyárainak történetével. Sikereik fellendítették a térség gazdasági és szellemi életét, hozzájárultak a régió ipari kultúrájának meghonosodásához. A mostani alkalommal Ploth Márta, a gyár egykori bérszámfejtőjét kérdeztük, miként emlékszik vissza az ott eltöltött évekre.

– Hol született, illetve milyen iskolákba járt?

– Szerencsen születtem, 1938. január 5-én a családom második gyermekeként. Édesapám cukrász volt a szerencsi csokoládégyárban, édesanyám pedig adminisztrátor a sütőiparban. Tokajban jártam gimnáziumba, az érettségit pedig 1956-ban kaptam meg. Ezután egy közgazdasági kiegészítő tanfolyamot is elvégeztem.

– Hogyan került kapcsolatba a gyárral?

– Édesapám főművezető bonbonmester volt a gyárban, így evidens volt, hogy én is a gyárban kezdtem el dolgozni az érettségi után. 1956-ban nem volt egyszerű munkát találni, de az igazgató nagyon kedves volt és felvette a gyár dolgozóinak frissen érettségizett gyermekeit. Amikor odakerültem, Kéner Imre volt az igazgató a gyárban, aki szintén cukrász volt, így mindenhez értett. 42 évem alatt a gyárban több igazgatóváltás is történt.

– Milyen beosztásokban dolgozott?

– Bérszámfejtő voltam később pedig ennek a részlegnek a csoportvezetője lettem. 18 évesen kerültem a gyárban és egészen a nyugdíjig ott dolgoztam. Hatan voltunk bérszámfejtők, amikor nem volt szezon akkor csak négyen. Nagyon jó társaságunk volt, akikkel még ma is tartom a kapcsolatot. Sokat kellett dolgoznunk, de jó munkahely volt.

Ploth Márta kedves emlékeket őriz a gyárral kapcsolatban. Fotó: Molnár Emília

– Milyenek voltak a gyár mindennapjai?

– Hivatalosan reggel nyolc órakor kezdődött a munka, azonban mi már reggel hatkor bementünk dolgozni és egészen késő délutánig ott voltunk a sok munka miatt. Valamint, szezonális időszakban általában két-háromszáz emberrel bővült a munkaerő a gyárban, így ezzel együtt az elszámolási rész is, mivel húsvét és karácsony előtt mindig több ideiglenes dolgozót vettek fel a gyárba. Csúcsszezonban akár hatszáz embert is foglalkoztattak, akiknek mind mi számoltuk el a bérezését. Ez nagy felelősséggel járt, de mi szerettük. Mindig volt munka, sosem unatkoztunk.

– Hogyan történt az alkalmazottak bérelszámolása?

– Háromszor fizettünk egy hónapban, először 27-én bérelőleget, amelyre mindenkinek volt egy besorolása – ez volt a rendszer. A hónap harmadik napján az alkalmazottakat fizettük ki és 12-én volt végelszámolás a munkásoknak. Munkánkat fizetőtisztek is segítették.

– Előfordult olykor egy-egy elszámolás a bérekben?

– Stresszes munka volt és sok ember fizetését kellett kiszámolnunk, így igen, néha elkerülhetetlen volt némi kavarodás vagy félreszámolás. Például ha egy esti műszakot fizettünk ki, már mindenki sietett és gyorsan kellett dolgoznunk. Később kértem magunk mellé egy beosztottat a gyárból, aki felügyelte a műveletet. Sokat kellett szoroznunk, hogy megkapjuk a bruttóbéreket, ehhez egy tekerős számológépet használtunk az összeadáshoz pedig egy lehúzós számológépet. Az egyik kezünkkel billentyűztünk, a másikkal pedig tekertünk, nem volt egy egyszerű dolog. Valamint, sokszor előfordult, hogy a dolgozókat áttették egyik osztályról a másikra, ezért több szorzást kellett megcsinálnunk, annak függvényében, hogy az adott beosztott hány részlegen dolgozott a hónapban. Azonban annak ellenére, hogy néha zűrös és stresszes munka volt, szerettem ott dolgozni.

– Manapság mivel tölti a szabadidejét?

– Az időm nagyrészét a háztartásvezetés teszi ki, ezenkívül a barátaimmal, valamint egykori kollégákkal tartom a kapcsolatot az internet segítségével. Nyáron kertészkedni szoktam, virágokat ültetek. Van egy nagyrabecsült pillangó gyűjteményem is, amiket még édesanyámmal fogtunk a réten fiatalkoromban.

Molnár Emília