Egy évszázaddal ezelőtt, 1923. február 25-én kezdődött meg Szerencsen a csokoládégyártás, amely később Magyarországon és Európában is ismertté tette településünk nevét. Ilauszky Endre mindenki „Bandi bácsija” közel negyven éven át dolgozott a gyárban. Végigjárta a ranglétrát, fizikai munkásként kezdte, majd a szakma csúcsára jutott és a gyártmányfejlesztési osztály vezetője lett. Mindene volt a csokoládé.
– Meséljen magáról.
– Szerencsen születtem 1941 március 18-án. Édesapám a csokoládégyárban dolgozott, szinte alapítótagnak számított, édesanyám háztartásbeli volt, egy testvérem van. A helyi általános iskola elvégzése után a Bocskai István Gimnáziumban érettségiztem, ezután a budapesti Felsőfokú Élelmiszeripari Technikumban tanultam tovább, majd végül a Szegedi Élelmiszeripari Főiskolán kaptam diplomát. Az iskolák után közel negyven évig dolgoztam a szerencsi csokoládégyárban.
– Hogyan került kapcsolatba a gyárral?
– Már egészen kiskorom óta mondhatni magamba szívtam a csokoládékészítés minden csínját-bínját, ugyanis édesapám a gyár megnyitása után két évvel már vezetői beosztásban ott dolgozott. Gyermekként én hordtam neki az ebédet, ezért aztán – még az államosítás előtt – sok időt töltöttem a gyár falain belül. Mindent tudtam hol van, merre induljak az évek alatt úgy kiismertem a helyet, mint a tenyeremet.
– Mikor kezdett el ott dolgozni?
– A főiskola elvégzése után 1966-ban kezdtem el dolgozni a csokirészlegen, mint művezető. Persze már az iskola előtt is serénykedtem a gyárban, főként fizikai munkát végeztem, de pályafutásomat az említett évtől kezdve számítom.
Ilauszky Endre nyugdíjas éveit otthonában, szerettei között tölti.
– Milyen beosztásokban volt?
– Először kétkezi munkásként kezdtem el dolgozni, aminek óriási előnye volt, hiszen így megismerhettem a csokoládékészítés minden fázisát kezdve a kakaó pörkölésével, a begyúrás és hengerlésen túl egészen a kész termékig. Teltek az évek és művezetőből előléptettek műszakvezetővé, végül 1975-ben üzemvezetővé, de továbbra is a csokirészlegen maradtam, hiszen ekkor még cukorkát is készítettek a gyárban, ami egy másik részleg volt.
Az 1975-ös évszám fontos, hiszen ekkortájt óriási építkezések és fejlesztések voltak. Az iparvezetőség egészen a Német Demokratikus Köztársaságból (NDK) hívtak szakembereket, akik természetesen magukkal hozták az új modern gépeket is, ezért átépítésre volt szükség. Rólam mindenki tudta, hogy úgy ismerem a gyárat, mint a tenyeremet. Ha egy kábel lógott a falon, én tudtam, hogy az honnan indul, hová vezet, és mi a funkciója, ezért aztán a modernizálás élére kerültem. Rengeteg mindent átépítettünk, fejlesztettünk és optimalizáltunk. Az üzemvezetői beosztás már nagy felelőséget igényelt. Ebben az időben közel négyszáz emberért feleltem, akik három műszakban dolgoztak. Sokszor napi 10- 12 órát is bent voltam, de egyáltalán nem bántam meg, azért nem, mert egyszerűen imádtam. Ezen a részlegen összesen 8 évig voltam vezető.
– Milyen csokoládék gyártásáért volt felelős?
– Szinte az összes termékért, hogy csak párat említsek: melba, párizsi kocka, emőke, különböző tej- és étcsokoládék, desszertek, szaloncukrok. Utóbbi kapcsán a rekordom 180 vagon – a tonna helyett vagonban mértek – hibátlan termék. Már áprilisban megkezdtük a gyártást annyira nagy volt a kereslet a szerencsi szaloncukor iránt, ha nem így tettünk volna akkor üresek maradtak volna karácsonykor a boltok polcai.
– A csokoládék terén is voltak újításai?
– Természetesen, ez a szám közelít a harminchoz, felsorolni is nehéz lenne annyi terméken végeztem módosításokat. Az én tanácsomra vezették be például a táblás nugátgyártást, vagy a desszerteknél a birs, dejó és ribizli tölteléket. Ezenfelül a díszdobozoknál is jelentős átalakításokat vittem véghez, hogy szebbek legyenek a termékek.
– Mire a legbüszkébb?
– Mint már említettem rengeteg újításom volt, ezért külön létrehoztak egy gyártmányfejlesztési osztályt. A legtöbb hasonló méretű gyárban már volt ilyen osztály, így a vezetőség úgy döntött itt is lennie kell. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy mint műszakvezető vagy üzemvezető megyek majd nyugdíjba, de nem így lett. Ezeket az áthelyezéseket először nem viseltem jól, de aztán később mindig megszerettem. Így történt akkor is, amikor az említett új osztály vezetője lettem.
Itt már konkrétan csak az volt a feladatom, hogy jobbá tegyem a gyártást és a termékeket, semmi mással nem kellett foglalkoznom. A beosztottjaim száma is lecsökkent 5 főre. Ekkoriban ez jelentette a szakma csúcsát. A kiváló újító kitüntetést kétszer is megkaptam. Ez ebben az időben nagy dolognak számított, mert ezt nem osztogatták fűnek-fának, mint a kiváló dolgozó plecsnit. Ez egy szép korszaka volt az életemnek. Sokszor már munkaidő előtt 1-2 órával bent voltam, annyira szerettem a munkámat és a beosztottjaimat.
– 1991-ben megvásárolta a gyárat a Nestlé. Mi változott?
– Mi csak úgy hívtuk, hogy a „Nestlésítés”. Azt hittük, hogy véget ért egy nagy korszak, de nem így történt. Az átállás simán ment, nem volt semmi gond. Eleinte nem értettem egyet számos újítással és módosítással, de később rájöttem, hogy mind hasznos volt. Az egyik ilyen volt például a napi szintű degusztáció, amit korábban csak időpocsékolásnak tartottam. A degusztáció próba kóstolást jelent. Minden reggel az előző napon gyártott termékekből meg kellett ennünk egyet, hogy tapasztalunk-e bármiféle eltérés, vagy minőségromlást. Ez egy remek újítás volt.
A roppant pontos precíziós mérés is egy ilyen új változtatás volt. A Nestlé szigorúan megkövetelte, hogy egy adott terméken belül minden darab pontosan ugyan úgy nézzen ki, egyforma legyen az íze, az állaga, az illata vagy a színe, a legkisebb eltérés sem volt megengedett. Mint számos új módosítás ez is az előnyére vált a szerencsi csokigyárnak.
Azt is szeretném megemlíteni, hogy a Nestlé rengeteg tanulmányi utat szervezett, így jutottam el Svájcba és Olaszországba is. Sokat tanultam, rengeteg új ötletem volt, amiket szerettem volna megvalósítani. Eleinte jól mentek a dolgok, ám az egyik napon üzenet jött Bécsből, hogy azonnal le kell váltani engem. Mondanom sem kell azonnal összetörtem.
– Miért váltották le?
– A mai napig nem tudom a pontos okát, csak sejtem, de egyik napról a másikra azt mondták, hogy hagyjam abba a munkámat. Szerencsére az akkori gyárigazgató nagyon segítőkész volt és más beosztást kaptam, így lettem az utolsó hét évben tűzvédelmi előadó. Innen mentem nyugdíjba. Összesen 39 évet dolgoztam a gyárban.
– Mi a hobbija?
– Szeretek keresztrejtvényt fejteni és kertészkedni. Időnként kocsikázok a városban, hogy megnézzem mi változik, miként épül-szépül Szerencs. Nagyon örültem amikor megtudtam, hogy hosszú idő után végre felújítják a Gyári-kör épületét, és ezzel nem fog az enyészetévé válni. Három gyermekem született és négy unokám van, rendszeresen tartom velük a kapcsolatot.